Egy melegblogba írtam egy bemutatkozó posztot, de nem illik a profiljukba. Ide szerencsére minden illik. Ímhol.

Mondják, hogy a téma az utcán hever, és tényleg, mert a generációmat nevelő közhelyek már csak ilyenek: triviálisan igazak és unalmasak. A mélyükön persze fontos igazságok lapulnak, amiket előbányászni kinek-kinek a maga megküzdése, de erről már a közhelygyártók nem írtak egysorosokat, talán mert azzal lelőtték volna a poént. Mert bármily nevetségesen egyszerű üzenet, a példa kedvéért, hogy „Ego sum, qui sum.”, idővel ráeszmélsz, hogy e kijelentés rétegei számosabbak, mint ahány módon bélfertőzést kaphatunk egy kalkuttai ashramban. De erről majd máskor.

Egyszóval hát szájbarágósan tanulságos, rossz mozifilmbe illő, ámde dramaturgiailag jól felépített jelenetünkben wannabe zsurnalistánk első posztját fogalmazza a nemrég indult, de máris számos indulatot kavart melegblog számára. Természettudományos képzettsége és szemlélete okán világos, hogy a kérdés evolúciós és genetikai vonatkozásai számára a legérdekesebbek, ugyanakkor nem hagyhatja egészen figyelmen kívül azt a tényt, hogy ezt bizony már sokan és sokféleképpen megírták, még a nevezett blogon is. Így aztán némi homlokráncolás közepette a tervezett írás kakaóscsiga-lassúsággal elkezd kanyarogni a kérdéses evolúciós vonatkozások társadalmi következményei felé, előírásos sorközökben, akárha nagyvárosi hipszter veteményesben a fair-trade biocékla katonás rendjei. Közepesen rossz minőségű whiskey a kézben, miközben szederinda-szerűen szúrós tekintet vallatja a társasház második emeletéről kitárulkozó látványt, hátsóudvarilag.

Advertisement

Ahol is – nincs ezen mit szépíteni – negyvenes szomszédasszony és fiatal barátnője épp kopott zománcos lavórban szőrtelenítik egymást.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a személyi higiénia iránti elkötelezettségem egészen szélsőséges formát is képes ölteni, tehát nem a szőrtelenítés maga háborított fel gyomoridegileg. Van egy elég határozott elképzelésem arról, magam részéről milyen tevékenységeket tartok elfogadhatónak nyílt színen. Meglehetősen morózus emberként a szimpla érzelemnyilvánítást sem támogatom mások előtt, nem beszélve a köztéri evésről vagy a smárolásról, heterók és kisállatok inkluzív. Ez persze nem azt jelenti, hogy bikacsököt lóbálva ütlegelem az utcán csókolózó párokat, még csak betiltani sincs szándékomban a dolgot. Tanárként sem vegzálom ezzel tanítványaimat, egyszerűen ez egy olyan viselkedési minta, amelyet magamra – és kizárólag magamra – nézve követendőnek tartok. Ezzel együtt talán nem lövök zugevő lamantin méretű bakot, ha felteszem, hogy a langymeleg komlói délutánban, az utcán végzett intim tisztálkodás a legvérmesebb liberálisnál is kiverné a biztosítékot. Nem túlzok, ha a hipotézisként közmegegyezéses illemszabályként tekintek a nyílt színi pinaborotválás tiltására.

Ezt amúgy csak azért érdemes előrebocsátani, mert ennek kapcsán kezdtem el azon elmélkedni, egymástól milyen távolról is (úgy kulturálisan, mint nem) indulunk neki még egy-egy országon belül is a melegek elfogadásának kérdéséhez. (És melegek alatt én is, bloggazdához hasonlóan, a teljes LMBTQ naponta újabb betűkkel és karakterekkel bővülő közösségét értem.) Borsodi munkanélküliek tömegében nem csak veszélyes és önsorsrontó, de már-már etikátlan dolog melegjogokról értekezni. Ahol a függöny és a zsebkendő felhasználási területei között bizonyítottan létező nüansznyi eltérések nem számítanak evidenciának, ahol a gyereknevelés elfogadott eszköze a „Kussoljál, mert megbaszlak, kisköcsög!” fonéma kíséretében a derékszíjjal ütlegelés, ahol már az is buziba számít, aki nem veszi fel egymás után két nap ugyanazt az inget, ott jól fésülten lamentálni arról, hogy ugyan már, fogadjuk el embertársunk egy olyan jellemzőjét, amely amúgy a saját komfortérzetünket egyáltalán nem befolyásolja, minimum kérdéses. Az utcai hátsómosást elfogadhatónak tartók nyilvánvalóan rosszul vagy sehogy nem szocializált, rossz anyagi körülmények között élő emberek, akik nem tudnak differenciálni, és képtelenek elkülönböztetni az erőt az erőszaktól, a lehetségest a kötelezőtől.

Advertisement

Homofób, sőt szélesebb alapokra helyezve az egész kérdést: korlátolt gondolkodású emberek mindenhol vannak, és lesznek is. De a „Márpedig mindenki viselkedjen úgy, ahogy én akarom, vagy haljon meg!” típusú gondolkodás sehol nem olyan mérvű és erőszakos, mint a gazdaságilag és kulturálisan is elmaradott régiókban, kiegészítve a listát a vallásilag vagy politikailag autokrata és tekintélyelvű országokkal. Mindkét problémára meggyőződésem szerint a magas színvonalú, mindenki számára elérhető oktatás a válasz. De addig sem szabad elfelejteni, hogy hiába magyarázunk valakinek önazonosságról, identitásról és humánumról, ha az illető rongyokban jár, éhes, és a „kell–szabad–illik” univerzumában sem képes megbízhatóan eligazodni. A társadalom peremén élőket kell elsőként és leginkább integrálni. Ateista létemre is példaértékűnek gondolom Assisi Szent Ferenc munkásságát. Azt persze mindenki tudja – vagy tudni véli – hogy Ferencünk ugye prédikált a madaraknak. A népszerű ábrázolások legtöbbjén cukker kis énekesmadár-gombócok csücsülnek takaros rendben az ágakon, de mi sem áll ennél távolabb az igazságtól. Ferencünk ugyanis a város szélén, a hulladék- és ürülékkupacokon élő dögevőket és egyéb undok madarakat kezdte téríteni. A hollók, varjak, keselyűk számára prédikált, metaforikusan ezzel jelezve, hogy a társadalom peremén élőket kell felemelni. Etesd és tanítsd, ez volt a példa. Mert elsősorban és mindenek előtt emberré kell lenni, s minden más – a melegek elfogadásától az intim borotválkozás otthoni szertartássá nemesüléséig – ebből következik.